A saláták és a spanyol inkvizíció

Amint az egy ideje köztudott "a spanyol inkvizíciónak két .., nem, három.., sőt nem.., négy fő fegyvere van (aki ezt nem ismeri, feltétlen nézze meg! KÖTELEZŐ!!:)

Hogy mi köze ennek a salátához? Nos a salátának két.., nem, három.., sőt nem még több halálos ellensége van!!! Mindezek közül a két legádázabb: a csigák és a galambok. Igen a kedves, ártatlannak látszó, lassan mozgó, puha kis csigák, akik egy éjszaka leforgása alatt hirtelen feltűnnek és elpusztítják a gyönyörű, zsenge, halvány zöld salátáinkat, amelyeket képzeletben már éppen a szombati ebédhez akartunk feltálalni. Nincs kegyelem!

A másik támadás ennél sokkal titokzatosabb. Az ember először arra lesz figyelmes, hogy a szépen fejlődő levelek helyén, egy szép napon félig lecsipkedett kis torzókat talál. Földből kiálló szár, semmi levél. Namármost a kertész vizsgálja felülről, nézi alulról, sehol egy kukac (a harmadik számú legfőbb ellenség!!) vagy kicsi kis fekete borgárszerű salátaevő izé (negyedik fő ellenség) és nem érti, hogy mi történhetett. Egészen addig, amíg ravaszul a konyhaablak mögül hirtelen arra nem lesz figyelmes, hogy azok a szerelmesen összebújó, gyöngyszürke, fekete-fehér nyakláncos galamblelkű galambok (hivatalos nevükön balkáni gerlék), amelyek  eddig ártatlanul üldögéltek az ágakon hirtelen vérszemet kaptak. Rárepülnek a salátás cserepek szélére és gyors tempóban elkezdik lecsipkedni a csodás saláta leveleket. Félni meg alig akarnak és csak az ablaküveg diszkrét (ököllel történő) kocogtatására hajlandók felhagyni a pusztítással és visszalebbenni a faágra.

A csigák elleni küzdelem nem ilyen egyszerű. Sajnos amíg takaros kis ágyásokban próbálkoztam a saláta neveléssel, jobbára alul maradtam a spanyol inkvizícióval folytatott küzdelemben. De nem adtam fel! A harcban az ész is számít nem csupán a puszta erő. Mit szóltok csigák, a teraszon álló 60 cm magas anyagcserepekhez? Na ugye! Ez a műfaj megsemmisítő csapást mért a csigák gonosz seregeire, mivel nincs az a kitartó (elég nyálkával rendelkező) jószág, amelyik képes ebbe a magasságba felkapaszkodni egy kis saláta evészetre. 

A teraszon ládákban, cserepekben kertészkedés sikerének kulcsa abban rejlik, minél nagyobb cserepeket kell választani, ugyanis a benne levő föld a nyári, de már a tavaszi melegben is hamar átmelegszik és pillanatok alatt kiszárad. Sínylődésre majd pusztulásra ítélve a benne fejlődő növényt, megsemmisítő csapást mérve ezzel a kezdő balkon-kertész önbizalmára is:((. Egy másik megfigyelésem szerint, nem jó, ha csak a zsákokban árult, A,B,C-vel jelölt (ízlés és növény igény szerint) földkeveréket tesszük bele a cserépbe, mert ezek általában nagyon tőzegesek és nem tartják meg a csapadékot és sajnos a tápanyagot sem. Ha van a közelünkben jó minőségű talaj, érmes a vásárolt és az összegyűjtött földből keveréket készíteni és az beletölteni a cserepekbe, a megfelelő arányokat érzés, rövid kísérletezés után be lehet állítani.

A cserépválasztás másik fontos szempontja, hogy semmiképpen ne vegyünk úgynevezett kaspót, cserép helyett, csak ha az alját biztosan ki nem tudjuk lyukasztani, mert fontos, hogy az eső vagy az öntözővíz ne álljon hosszú időn át a cserépben. Emeletes házban az alattunk lakó szomszéd mosott ruhái és a cserépben lakó növények érdekében egyaránt elengedhetetlen, hogy cserépalátétet is használjunk. Így is számítanunk kell arra, hogy tavasszal két naponta, nyáron azonban minden este meg kell öntöznünk a cserepeinket. Lehet persze erőnléti edzéseket szervezni a növényeinknek, de ha a félig elszáradt, kókadt növényeknek az erejüket három naponta az újraéledésre kell fordítaniuk, akkor biztosan nem fognak tudni látványos növekedést produkálni a kedvünkért.

Mit ültessünk a cserépbe?

Tavasszal és ősszel salátát! (Nyáron nem érdemes mert túl meleg van nekik.) Ha elkezdjük a dolgot, egyszerre csak azon kapjuk magunkat, hogy jéé, szinte minden, ami zöld és levél, az saláta. Nyugodtan legyünk kreatívak, csináljunk saját saláta keverékeket. Az olasz kertészek már régóta kamionszámra küldözgetik nekünk fóliázott kis műanyag dobozaikban a bébi spenótot, a zsenge cékla levelet, rukkolát, és mindenféle más saláta levelet. Érdekes módon például a spenót és a cékla, amiket sokszor hosszú és fáradságos munkával tudunk hagyományos módon felnevelni, pillanatok alatt zsenge kis leveleket növeszt, amik egy esti salátához a balkonon két hét leforgása alatt begyűjthető. 

Sajnos egy rossz hír azoknak, akiknek a szeme előtt a saláta szóra a híres tojásosnokedlisfejessaláta jelenik meg. Ez a saláta a legmacerásabbak egyike, utálja a nagyon meleget, mire nagyra nő és befejesedik, addig az édes kis levélsalátákból már régen több családi vacsorára valót összegyűjthetünk!

Miért jó ülni a dugóban?

A cím persze egy kissé túlzó, mert nem jó, de ha már mégis muszáj, akkor én tudok egy dolgot, hogy miért! Elárulom. Minden város tele van érdekesnél érdekesebb fákkal, bokrokkal, virágokkal az utak mentén, az előkertekben, a parkokban, jól és kevésbé jól sikerült virágtartókban, újabban a körforgalmak közepén elhelyezett „kúpokban és púpokban”, amiket sokszor talán már megszokásból már észre sem veszünk.
Fehérváron több személyes kedvencem is van, amiket az évek során fedeztem fel és a reggeli dugó éppen a megfelelő alkalom arra, hogy rájuk pillantsak, megvannak-e még, mennyit nőttek, fejlődtek az elmúlt idő alatt? Nem beszélve arról, hogy szinte mindegyiknél van egy olyan pillanat, amikor az észrevehetetlen közönséges zöld növényből hirtelen feltűnő színes jelenség lesz, ugyanis kivirágzik.
Vegyünk rögtön egy példát: az egyik legkedvesebb növényemet reggelente, a Várkörúti dugóban ülve szoktam szemügyre venni. Lépésről lépésre komótosan araszolgatok a bírósági lámpás kereszteződés felé és kellőképpen barátságos hangulatban révén, kiengedem a megállóból kikanyarodni vágyó csuklósbuszt. Minden tavasszal a szép májusi reggeleken ez az a pillanat, amikor a jobboldalon megpillantom , teljes tavaszi pompájában, a feltűnő lila virágokkal borított fát. Mindig lenyűgöz, amikor növények, daconak a mostoha életterükkel, szinte mintha véletlenül pottyantak volna oda, és nőnek meg hatalmasra, mint ez a fa itt. Egyedül áll egy lebetonozott, parkolódnak használt udvarban, az ágait, mivel túl terebélyesek, minden évben kíméletlenül visszavágják, talán más évszakban fel sem tűnne senkinek, de májusban a tavaszi fagyok után, gyönyörűséges virágfüzéreket növeszt, így hívja fel magára a dugóban unatkozó autós figyelmét. Császárfának hívják, vagy latinul az elegáns Paulownia tomentosa névre hallgat egyenesen őfelsége Anna Pavlovna hercegnő, I. Pál orosz cár lánya után. Nem rossz ugye? (Egy valódi hercegnő minden reggel a Várkörúton és mindenki találkozhat vele, aki csak szeretne:)

Ha még egy kis időt eltöltünk a Várkörúton, ugye nem biztos, hogy teljesen önkéntesen, de ez most mindegy is, a másik oldalon a Skála irányába is remek dolgokat fedezhetünk fel. Például a Wattay szobros parkban,  az előrelátó kertészeknek köszönhetően, akik direkt az autós kertbarátok kedvéért jó közel ültették őket az országúthoz, két remek kis Júdásfát  (Cercis siliquastrum). Ők egy picivel szerényebbek kinézettel rendelkeznek, mint az előzőekben említett császárfa, viszont az az érdekességük, hogy pici kis pillangós, rózsaszínű virágaikat nem az ághegyükre hanem a törzsükre és az ágaik vastagabb részére sorakoztatják fel.

Gondolom mindenki szerelembe esett már a tulipánfák vagy más nevükön magnóliák tavaszi látványával. Nekem legjobban az egyszerű változat tetszik, ami nem olyan feltűnő mint lilás rokona, a sok kis fehér csillag alakú virágocskáival. A neve is bűbájos: Magnolia stellata, ami Csillagocskát jelent és csodálatos módon ebből is nő egy, közvetlenül a  városkapunál, szorosan összebújva egy hatalmas tiszafával. A csillagocskás magnólia virágzik a legkorábban a várkörúti csapatból, ezért tulajdonképpen márciustól májusig boldogan üldögélhetünk a reggeli és a délutáni dugóban és egymás után csodálhatjuk őket virágpompájukban.

Ne keseredjenek el azok sem, akik a másik oldalról közelítik meg reggelente a belvárost. Bár ez ősszel van, látható egy másik csodálatos dolog is, a Plaza felől közelítünk, persze csak lassanként, a lámpás kereszteződésen át az uszoda felé.  Két dolog kell ahhoz, hogy a látványban kellőképpen gyönyörködhessünk: az első, hogy az előttünk álló autó még véletlenül se tegye ki az indexét, hogy nekünk eszünkbe jusson kikerülve őt egyenesen továbbhaladni a zöld jelzésnél.  Így ugyan ott ragadunk a következő zöldig, azonban, ha a második feltétel is teljesül és a nap éppen átragyog a sárga leveleken, akkor abban a csodálatos szerencsében van részünk, hogy az egész évben észre sem vett, valljuk be nem is túl kellemes külsejű, tövises lepényfák (Gleditsia triacanthos) éppen őszi aranysárga pompájukban ragyognak végig az országút mellett. Ez az a pillanat, amikor vége a reggeli gyomorgörcsnek és legalább 2 percig büntetlenül gyönyörködhetünk a gledícsiák őszi ragyogásában. (Utána úgyis ránk fognak dudálni, hogy Mi lesz már Édeske, nem látod, hogy zöld van??)

Édesanyám, aki dísznövény kertészként végzett, mindig amikor apám megkérdezte tőle egy-egy növényről, hogy azt hogy hívják, általában a növények latin nevével válaszolt és utána mondta csak a magyart. Mire apám rendszerint ezt válaszolta: Nem is tudtam, hogy tolmács kell ahhoz, hogy megtudjam egy francos növény nevét! 
Kezdetben bevallom, apámmal értettem egyet, mi a fenének kell felvágni azzal, hogy a növény latin nevét mondogatjuk a magyar helyett? Aztán, bár én nagyságrendekkel kevesebb növénynek tudom a teljes latin nevét mint az édesanyám, rájöttem, hogy ez az  a titkos nyelv, ami a növények értő rajongóinak igenis sokkal, de sokkal többet elárul mint a magyar.  Rögtön megmondja, hogy ki kivel található rokoni viszonyban, melyik népes család tagját tisztelhetjük a növényben, rácsodálkozhatunk, hogy jé ez annak a rokona?! Szóval újabban, hogy növényekről olvasok, szeretem tudni, hogy kinek mi a latin neve, még ha nem is jegyzem meg mindegyiket. Kicsit olyan ez, mint a kisherceg: ha tudom a nevét, ismerem. Figyelek rá, érdekel, hogy mi történik vele.

A következő fát, még akkor fedeztem fel, amikor ideköltöztem és sokat jártam vásárolni a Skálába, mert ahhoz laktunk közel. A beton rengeteg közepén, ízléses négyzet alakú járólapokkal kirakott kis homokozóban, egy kis négyzetnyi földbe beszorítva állt egy csodálatos öreg birsalma fa. Ami először is lenyűgözött benne annak idején, hogy vajon ki lehetett az, aki mindenféle egzotikus dísznövény helyett, vette a bátorságot és egy birsalmát ültetett a város közepére. Persze lehet, hogy magától telepedett be ide és vészelt át hosszú időszakot, amíg ilyen nagyra megnőtt. Sajnos nem tudom a pontos történetét, de aki látott már birsalmafát tudja, hogy talán első ránézésre nem a legcsábosabb, azonban nagyon is sok apró finom részletet fedezhetünk fel rajta, ha kellőképpen szemügyre vesszük. Szeretem például, hogy foltos a törzse, a levelei kerekek és enyhén szőrőskések, a hátoldalukon, a színükön fényes zöldek, a virágai pedig finom rózsaszínek, mintha pillangók ülnének az ágakon.
Azóta sajnos az a fa már nem él, de legnagyobb örömömre valaki egy új birsalmafát ültetett a helyére.

Van még ezen felül egy másik titkos kis meglepetés is a belvárosban, de nem a főutcán, viszont annak a közelében annyit elárulok! Fedezze fel mindenki maga, aki gyönyörködni szeretne benne!!

Ja és járjon vagy  üldögéljen az autójában nyitott szemmel és csodálkozzon rá egy-egy fára, virágra vagy jól sikerült park részletre mert érdemes:)))

Ernő a nő!!!

Ernő, teljes nevén Urmell Ernő: egy jól fejlett ékszerteknős. Jelenlegi lakhelye: a kerti tavunk, eredeti foglalkozása: aranyhal-túlszaporodás meggátló (lenne). Ha a róla leírtak szerint (kül, szakkönyvek kezdő ékszerteknős gazdáknak) valóban ragadozná a kerti tavamban igencsak túlszaporodott aranyhal nemzedékeket. De ne szaladjunk ennyire előre...
Mindig is szerettem volna teknőst tartani. Amikor férjez mentem és saját lakásom (lakásunk lett) azt gondoltam, hogy a felnőtt életben rejlő egyik legnagyszerűbb perspektíva, hogy az ember szabadon eldöntheti, a szüleivel évekig folytatott végeláthatatlan és reménytelen szócsaták helyett, hogy milyen állatot(állatokat:) szeretne tartani maga körül. Ennek örömére egy havas karácsonyi napon be is szereztem egy légyhéjú teknőst (formás, csini hosszúorrú típus gyönyörű szürkés-zöldes páncélzattal) a hozzátartozó kővel, akváriummal, vízmelegítővel és mindezt hazaszállítottam a lakásunkba. A kabátom alatt, mivel december volt. 
Sajnos ez volt az a pillanat, amikor rá kellett jönnöm, hogy immáron az én életem párjával kell majd egyezkednem arról, hogy milyen állat is költözködhet be közös hajlékunkba. Rögtön kiderült, hogy teknős, a hüllők, a békák, a halak és mindenféle csúszómászók, tollas és szőrös lények biztosan nem, mert az én drága férjem ezeket kivételesen pont utálja és nem szeretne vele egy fedél alatt lakni velük, pláne nem egy lágyhéjú teknőssel. Így aztán szegény jószág a kabát alatt visszaköltözött teljes felszereléssel a kisállatkereskedésbe:(( szerencsére még az esti zárás előtt.
Az évek során aztán megtanultam, hogy a hirtelen "késztényekeléállítós"-taktika helyett, a türelmes, ámde kitartót kell választani. Néha egy kis elejtett spontán megjegyzés a teknősök nagyszerűségéről, néha arról, hogy milyen a fantasztikus élményekben gazdag környezet jelent, ha a gyerekek állatoktól körülvéve nőhetnek fel....
Az én (és a következő teknős) ideje igazán akkor jött el, amikor évekkel később második kerti tavunkban erőteljes túlszaporodásnak indultak az aranyhalak és egy-két év elteltével tisztán látszott, hogy csak sokasodni és sokasodni fognak. Néhányszor, tanulmányozva a lehetőségeket, óvatosan megjegyeztem, hogy szerintem egy teknős csodálatos megoldása lehetne a problémának, úszkálgatna, napozgatna és ha megéhezett elfogyasztana napi egy-két halat. Legalábbis a kicsiket, így kíméletesen megoldanánk a túlszaporodási problémát. 
Már majdnem nyerésre kezdett állni a dolog, amikor azzal a nyugtalanító problémával szembesített a családom, hogy oké, de mi lesz vele télen? 
Egy gyors fejszámolással, majd  meggyőzés következett: a teknős az évnek a felét biztosan kint tölti a tóban, így igazából csak a másik fele a kérdéses. Arra beköltöztetjük, de ez szinte semmi gondot nem fog okozni nekünk:))

Az első év így is telt, nyáron kint, ősszel-télen bent: infra lámpás, kevés vizzel ellátott, napozóköves meleg üvegdobozban. (Augusztus végétől a férjem, aki állítólag ki nem állhatja a teknősöket naponta kérdezgette: Nem kellene már bevinnünk Ernőt? Nehogy megfázzon és vmi baja legyen!) 
Meg kell mondanom, hogy alig vártam a téli időszak végét, mert az édes kis teknős a félig megevett haldarabok, a vizben ázó méretes, fekete, szétázott teknősbogyóval tarkított akváriuma közepén, mindezt meleg vízben: heti min. egy tisztítási tortúrát igényelt. Elkapni Ernőt, kiszívni a meleg büdös vizet, átmosni mindent, vissza a követ, a tiszta vizet megfelelő hőmérsékleten, majd vissza Ernőt.

Áprilisban Urmell  Ernő végre visszaköltözött a kerti tóba, hatalmasat nőtt és már igazán elvárható volt tőle, hogy elkezdje ritkítani a halakat. Több héten át vártuk az eredményt, de be kellett látnunk, hogy a szakirodalomban leírtakkal ellentétben az ékszerteknős nem eszik halat, az egyetlen esemény, amikor a halak egy kicsit zavarják, amikor el kell elennie előlük a haleledelt.  Ezen felül a legmelegebb baráti viszonyban békésen lebeg közöttük a vízen. Szóval szerintem nekünk egy vega teknősünk lett, az étrendje: haleledel, hínár és zsenge tavirózsa levél.

Még valamire rá kellett döbbennünk, hogy Ernő valójában nő. Ugyanis a könyv azt írja, hogy minden nagyon-nagyon sokadik nőstényre jut egy-egy hím, amit a tenyésztők rögtön ki is pécéznek maguknak a tenyésztéshez, miért pont nekünk lenne akkor egy hím nemű teknősünk? Logikus tehát, hogy ő egy nő. 
Így telt el a nyár és jött a következő ősz: Ekkor erősen éreztem, hogy nem szeretném újra a féléves akvárium pucolásos tortúrát. De ha megfagy és elpusztul?  Volt Ernő, nincs Ernő? Barátnőmnek éppen jól jönne egy tenkőspáncélból készített díszdoboz... Nem ez nem lehet, férjem szerint ő már a családunk tagja (!). Megint jött a szakirodalom: áttelel, nem telel át, áttelel: ha elég nagy (az mekkora?), áttelel, ha dobozba tesszük, miután a bélrendszerét kiürítette, hibernálja magát, nem túl hideg és nem túl meleg helyen....Nekünk nincs is ilyen!!!

Lelkiismeret furdalással ugyan, de Ernő kint felejtődött a télre a kerti tóban. Közeli barátaim novembertől márciusig csak Teknősgyilkos-nak emlegettek és hetente min. egyszer spontán megjegyezték, vajon mi lehet szegény kis Ernővel? 

Aztán eljött április 2-a és Ernőnk a legnagyobb természetességgel kint napozott a tóparton:)))Sajátos pózban teszi ezt: kinyújtja a nyakát amennyire csak tudja, a fejét előretolja. Ha elől a jobb, akkor hátul a bal lábára áll rá, és az ellenkező oldali két másikat szintén kinyújtja előre és hátra, majd időnként ezt a pózt cserélgeti. Szépen lassan, komótosan. Szóval Ernő nemcsak, hogy túl élte a telet, de szemlátomást elégedett volt. 

Ennek a történetnek már több éve. Azóta Ernő ősszel, amikor a víz is tartósan tizenegynéhány fokosra hűl, eltűnik és április 2-án újra előjön. Tévhiedelmeket eloszlatva, nem a tó alján telel át, biztos vagyok benne, hogy kimászik és valahol a közelben beássa magát a földbe és hibernálódik, úgy ahogyan azt a szakirodalom is állítja.
És ez így mindenkinek jó, a téli teknősfelszerelést azóta meg árulom:)

Saját paradicsomok varázsa

Néhány évente feltör bennem a lelkesedés a saját konyhakert iránt. Különösen ha túl sok kertészeti könyvet nézegetek és az egész gyerekjátéknak tűnik vagy ha megnézem a Deko TV-n vagy a Spektrumon azokat a műsorokat, amikben a reménytelen udvarokból virágzó kerteket varázsolnak. Három nap alatt:)
Gyerekkori emlékeim a paradicsom nevelésről optimisták: bárhol megnőnek, kertben vagy cserépben, nyáron csak kilépsz és a vacsorádhoz leszedsz belőlük néhányat. Ez leginkább anyukám révén történt így, aki szenvedélyes kertész volt és már a nyolcvanas években biokertje volt, mangold levest főzött nekünk saját mangoldból (utáltuk), kézzel szedette le velünk a krumplibogár lárvákat a növényekről (soha nem lesz saját krumplim) de a paradicsoma, kicsi, nagy, kúszó, fürtös, koktél, piros, sárga, az zseniális volt.
Az én próbálkozásaim változó sikerrel jártak:
1. Gyönyörű virággal, icike-picike zöld paradicsommal felszerelt palánták piacról, túl korán kiültetve, elfagytak.
2. Jól indult növényeknek a nyár közepén rejtélyes módon elkezdett a föld felett elkeskenyedni a száruk, majd az egész elszáradt (pedig öntöztem!!!).
3. És egyben legbosszantóbb: jól fejlődő növény, biztató pirosodó paradicsomok hirtelen barnulni kezdenek és a cél előtti utolsó pillanatban varázsütésre elrohadnak.

Ezután néhány évet szüneteltettem a paradicsom kérdést és belenyugodtam, hogy piacon és szupermarketben, őstermelőnek látszó néninél vagy útmenti kistermelőnél ugyanazt a kemény ízetlen paradicsomot fogom mostantól venni és enni, mert ez van.

És az idén újra felébredt bennem a kiskert-ész:) köszönhetően az újabb paradicsom csodáknak: fekete, cirmos, fürtös, körte alakú, rózsaszínű és persze a klasszikus: a Lucullus:) Ez utóbbi divatja szerencsére leáldozóban, szerintem mindenki csak egyszer ülteti és ha terem, rájön, hogy kicsi, vastag héjú, kemény és nincs is leve, tehát minden egyszerre, ami egy paradicsomban valljuk be nem túl szerencsés.
Mindig kisebbségi érzéssel töltenek el azok az árusok is, akik mindenféle betű és szám kombinációkat írnak a palántás dobozaikra, a rengeteg egyforma zöld, kis növényre és azt sugallják, ez az alapműveltség része, hogy a vásárló tudja: éppen ilyet szeretne.
A tavalyi tapasztalatom: sikerült viszonylag magasra, de nem túl magasra növőket vásárolnom, pirosak voltak és kerekre nőttek és meglepően egészségesek maradtak egészen az őszig. Csak remélni merem, hogy ez félig a palántán, félig pedig azon múlt, hogy az öntöző vizükben csalánt áztattam és azzal öntözgettem egy ideig őket. Eleinte sikerült titokban tartanom ezt az akciót a családom elől, és a langyos estéken amikor "Mi ez a rohadt bűz??" kérdést feltéve szimatoltak körbe, először bölcsen hallgattam, majd megjegyeztem, hogy valaki biztosan még mindig disznókat tart a környéken.
De az igazságra fény hamarosan derült, amikor a családnak egy szép napon pingpongozni támadt kedve és az addigra már tömény csalán esszenciát tartalmazó műanyag edény véletlenül éppen a pingpong asztal melletti rejtekhelyen bújdosott:)
Ekkorra már megerősödtek a növényeim és bírták vitézül a kártevők: gombák, baktériumok és minden egyebek támadásait.
A másik jó tanácsot az egyik árustól kaptam, akitől a növénymagasság és gyümölcs minőség(bogyótermés) összefüggéseiről érdeklődtem, minél alacsonyabb ámde annál paradicsomosabb növényben reménykedve. Ő csak szelíden ennyit mondott: "Hölgyem a normális paradicsom normális méretű növényen terem, ami elbírja azt. Persze, hogy karózni kell."
Így hát most a következő palántákat vettem:

• féldeterminált (vicces szó szerintem, minden más jut először eszembe róla) gömbölyű piros; 
• néhány balkon paradicsom: már most látom, hogy ez lesz a gyenge láncszem, túl kicsi és érzékenynek látszik; fekete paradicsom: állítólag nagyon finom; 
• koktél piros és koktél sárga: ez az egyetlen, ami minden évben magról kikel nálam és egészen őszig a fagyokig terem, nagyon szeretem:);
•  körte alakú piros. 

Már most látom, hogy túl sűrűn ültettem őket, túl kicsi helyre, de hát ki tud ellenállni a csábításnak. A bio könyvek ajánlásait figyelembe véve, valamint a saját esztétikai érzékemet és olthatatlan vonzódásomat a büdöskék (szimpla virágú) iránt, ültettem közéjük azt is bőségesen.